“Egy terápiás beszélgetés többet segített nekem két havi gyógyszeres kezelésnél.”

“Öt terápiás célom volt és ennél jóval tágabb körben sikerült fejlődést elérnem. Kétségbeejtő helyzetekben sokkal jobban reagálok. Levezetem a dühömet és azon vagyok, hogy tiszta fejjel, reálisan gondolkozzak. Fejlődött az önértékelésem, a másokkal való kommunikációm, a problémamegoldó készségem. Sokkal több lehetőséget találok egy szituációban, mintsem problémát. Azt tanultam magamról, hogy képlékeny vagyok, tudok változtatni a saját berögzült szokásaimon, átformáltam a hozzáállásom és ez segít az előrelépésben.” 

“A terápia végére:

  • türelmes lettem a párommal
  • nem állítok fel magamnak elérhetetlen elvárásokat
  • reálisan végiggondolom és nem túlgondolom a helyzeteket
  • társaságban már nem vagyok tartózkodó és nem rágódom, megélem a pillanatot
  • nem próbálok mindent elkerülni és kiskapukat keresni”

“Ott van az otthonom, ahol jól érzem magam és ahol még dolgom van magammal. Gondolkoztam ezalatt az egy év alatt – amíg tartott a terápia, hogy újra felkerekedjek és „nyakamba véve a világot” máshol telepedjek le, viszont miért küzdjek olyan dolgokért, amikkel jelenleg rendelkezem itthon és koncentrálhatom oda az energiáimat, ahol fejlődni valóim vannak. Önállóbb lettem: merek nemet mondani; jól érzem magam – felszabadultan és spontaneitást befogadva nézek szembe a mindennapokkal; ki merem mondani, ha valami zavar, és azt is amire szükségem van. A terápiás kapcsolat bizalmas, nyitott, kölcsönös tiszteletre épülő volt. A legfontosabb számomra az volt, hogy a szükségleteim és érzéseim mindig teret kaptak és azoknak megfelelően kaptam útmutatót és eszközöket, amikkel eldönthettem, hogy mit teszek, viszont soha nem volt kimondva, hogy „most ezt kell tennem”, tere volt a megéléseknek és felismeréseknek. A sok kérdés – ami talán bennem is megfogalmazódott, könnyebben választ talált ezek által.”

“Mivel volt a legnehezebb szembenéznem? Szembesülni azzal, hogy a múltam, a gyerekkorom, amelyet feldolgozottnak véltem, mégis mekkora nyomot hagy a különböző helyzetekre adott válaszreakcióimban. A legtöbb akadályt, ami a fejlődésben akadályozott, azt én gyártottam saját magamnak. Az alaphangulatom nagyon sokat javult. Kiléptem az addigi munkámból, ami egy mérgező közeg volt, új munkahelyet kerestem, ahol alkalmazottként és emberként is megbecsülnek és értékelnek. A szüleimmel való kommunikációm is változott, főként édesapámmal: kevesebb a vita, a feszültség, ha haza kell mennem, nem érzek gyomorideget, újra szövetségesemnek érzem őt és újra tudok örülni az együtt töltött időnek. A terápiás beszélgetések alatt össze kellett foglalnom, meg kellett fogalmaznom a gondolataimat, sikerült kicsit felülnézetből tekinteni a problémáimra, láthattam a „big picture”-t bizonyos helyzetekről, és voltak „wow” élmények, amikor eddig számomra észrevétlen összefüggésekre jöhettem rá.”

“Úgy érzem, hogy a kezdetektől nagyon akartam, hogy meggyógyuljak. Nem tudtam megfogalmazni pontosan hogy miből, de láttam, hogy valami nincs rendben velem. Ezért úgy gondolom, hogy igyekeztem tudatosan és komolyan hozzáállni a terápiához. Nem adom fel!-ez volt a fejemben mindig amikor néha úgy éreztem nincs szükségem a terápiára. Sose felejtem el azt amikor ön egy alkalommal azt mondta : A szenvedés opcionális. Ez a mondat sokszor erőt ad a folytatáshoz és abban segít hogy ne akarjak mártír lenni. Kiegyensúlyozottabb lettem a döntéseimben, nyugodtabban reagálok krízis helyzetekben. Nagyobb lett a türelmem, időt hagyok magamnak mielőtt reagálok egy helyzetre. Jobban értem a saját érzéseimet és hatékonyabban tudom kezelni azokat. Megtanultam a belső odafigyelést, az önmagammal való társalgást kritikus helyzetekben. Most már jobban látom hogyan kell saját belső érzéseimet, impulzusaimat megfigyelnem és hogy mindig létezik valamilyen megoldás. Legnehezebb volt szembenézni magammal. A bűntudat elengedése és a megbocsátás saját magamnak volt a legnehezebb lépcsőfok. Megengedni azt, hogy ne hibáztassam önmagam. Minden módszer, gyakorlat egy-egy kirakós darab volt számomra. Nehéz volt írásban megfogalmazni a gondolataimat és sokszor idegesítő is volt önmagamról írni, de ez volt a leghatékonyabb. Így kezdtem látni pontosabban, hogy min kell változtatni. Az írott szavaknak súlya van. Amikor meg kell fogalmazni írásban az érzéseimet, akkor látom milyen torz, nem valós,- de általam valós dolgoknak vélt hiedelmekkel éltem. Onnantól hogy hangosan kimondom, megfogalmazom a hibáimat, nincs mese, tenni kell a változásért és nem panaszkodni. Nagyon hatékonyak voltak a kérdések, gyakorlatok, elmélyülések. Minden úgy lett felépítve, hogy előre vigyen és motiváljon. Szerettem és hasznosnak éltem meg minden egyes terápiás alkalmat.”

“Határozottabb lettem, megszerettem önmagam, elfogadóbbá, megértőbbé váltam. Látom mi hasznos, mi reális. Már nem pánikolok, ha valami akadállyal kell szembenéznem. Azt érzem kapok levegőt. Elengedtem a sérelmeim, a megfelelési kényszerem, az önmarcangolàst. Nem ijedek meg a világtól, önmagam árnyékos oldalaitól. Az elfogadással volt a legnehezebb szembenéznem. Aztán az elengedéssel. Ma már tudom az elengedés jelentheti valaminek a végét, de egyszerre valami sokkal jobb dolognak a kezdetét is. Arra vagyok büszke, hogy leküzdöttem az evés- és alvászavarral küszködő régi énemet, teremtettem egy rendet, amit meg tudok tartani. Arra jöttem rá, hogy mindig nagyon jól akartam lenni, felhőtlenül boldognak akartam érezni magam. De rájöttem, hogy pont elég, ha rendben vagyok, kiegyensúlyozottnak érzem magam. Eddig csak ültem a kispadon és vártam a megmentőm, aki mindent megváltoztat. A terápiának hála, felálltam a kispadról, elmentem a tükörig, belenéztem és megláttam az én megmentőmet.”

“Végre jól vagyok. Miben látom a fejlődésem? A kitartásban, az önuralomban, határozottságban. Megtanultam önmagamról, hogy vannak dolgok amikre igenis képes vagyok pedig sokáig úgy gondoltam, hogy nem. Elköltöztem otthonról és érett felnőtté váltam. Sokkal stesszmentesebben, nyugodtabban élem az életem. A légzőgyakorlatok, relaxációk nagyon hasznosak voltak, amikor pánikoltam és félelmeim voltak. Sokat segített, hogy a terápia alatt elkezdtem sportolni is. Hiányozni fog a terápiás kapcsolat.”

“Néha nem volt könnyű, de jólesett szembenézni a félelmeimmel és legyőzni azokat. Miután hangosan is kimondtam, ami annyi ideje lappangott bennem, nagyon megkönnyebbültem. Már nem nyomaszt a múltban történt trauma. Nem követ, mint egy árny a mindennapjaimban. Tudatosabban élem át a dühömet és ezáltal könnyebben tudom kezelni. Gyakrabban érzek hálát az élet apró örömeiért.”

“…sokat gondoltam a terápiára. Pontosan egy hónapja, hogy stabil vagyok lelkileg, legalábbis minimális hullámvölgyekkel. Sikerült egy olyan útra terelnie, amin még sosem jártam, ami jó irányba visz. Az elmúlt pár hónapban sok időt fordítottam a belső világomra, gondolataimra, önismeretre, prioritások felállítására, cselekedetekre. Néha elakadok, falba ütközöm, de kezembe adott egy olyan eszközt, ami segít kezelnem az ilyen helyzeteket, türelmetlenség, félelem, frusztráció és folytonos elégedetlenség nélkül. Tudatosult bennem, hogy a múlt sérelmeit, legyen az párkapcsolati vagy bármi más, elengedni kell, nem belekapaszkodni, hogy negatív érzelmekkel töltse meg jelenünk és jövőnk. Nehéz volt visszatalálni régi önmagamhoz és még annál is nehezebb volt azt túlszárnyalni. Próbálok a jelenben élni, a jövőt alakítani, a múltat meg útmutatóként kezelni. Sokszor csengenek szavai fülemben, mindig erőt adnak. Köszönöm szépen a türemét, bizalmát és szakértelmét. Úgy érzem, hogy innen már sikerül egyedül is tartanom az irányt.”